előrebocsátott konklúzió

Féltem.Tudtam:meg fogod mutatni,hogy lehet másként élni,lehet elhagyni a hétköznapokat,a fekete kávét és a napi sajtót,lehet csókolni,marni a húsom mintha kenyeret tépnél,falni szeretet és bocsánat nélkül.Féltem,mert te lettél a szakadék és a híd és én lettem a sziklába kapaszkodó fenyő.De te fénynek és sötétnek láttál és így lettünk mi ketten mélység.

Házak,bokrok,autók emberek szegélyezik rózsamintás életem.Mint valami giccses népművészeti utánzat:kacskaringós liliom és tulipán,zihálás,fék,érc és sziklák gördülnek rám.

Ember vagyok.

Rálehelt Isten a világra.

Ha félek izgő-mozgó lélekábránd

képeket gyűjtök.

Zsebembe rejtve szaladok az uctán vele

közben arra gondolok

hogy úgysem jutok messzebb a következő saroknál,

nincs hova.

Villogó táblákon áll a nevem,

az igazság-nagy szó-meglapul a szíveken.

Bolyhos hátát borzolja a szél,

nagy fejéhez hozzákoppannak a gördülő kavicsok.

Mire sziklává ér és érek

elfogynak a lélekábránd-képek

és a napok.

Amikor elmentél arra gondoltam meg fogok halni.Megittam az olajízű kávém és úgy lett.

Én vagyok.Te vagy.Mi nem vagyunk.

Azok a macskakövek!Összevissza lépteim gyilkosok kopogásával követnek mindenhova!

Be-bepásztáznak az ablaküvegen a villanyoszlopok.Nézem,ahogy visszatükröződöm benne,magamban.Furcsa ez a kettőnkközttiség.

Az emberek odakint,hűvös van,teleaggatott vasszerkezetek.Meghajolnak alattuk a díszjárólapok.

Remeg a kéz.Ráfeszítette a combomra.Azt mondta kedves lány vagyok.Ezt gondolta.Én azt,hogy talán lefekszem vele.

Most látom az arcát az ablaküvegen,fénylik a homloka a csillagok között.Éppen orgazmusa van.

Telehánytam az összes álmomat.

A férfiak korbácsa akarok lenni.A nő aki felhasítja mellkasuk,gyomrukba vájja magát vöröslő körmökkel,a nő akit szomjúhoznak és szerelmével kiharapja belőlük a hallhatatlanság szálkáját.

Ó!Pillangókufric.

Sírtam.

Tudtam messze még

a madarak víjjogása.

Láttam.

Szemem a hamut mind lerázta,

lelkem pára.

Elillant.Zsibongás.Hála.

Néha olajosan élek,de akárhogyan is szeretném ha ott lennél amikor eldöntöm,hogy megkeresem magam a világnak.

Néha homokosan élek,de akárhogyan is szeretném,ha a poros utcaköveken nem egyedül fetrengenék.Szeretnék szép lenni,hogy gyönyörködhessek magamban.

Néha szögesen élek,szöges ellentétben önön magammal.Drótkerítés,hárfa dallamokkal zendülő,vagyok.

Ma remek napom volt.Az őszi fény,kedvesen mosolygó emberek.Nem értettem.Talán a szoknyám rövid.Bizalom van a levegőben.Tartok tőle,hogy nem tart,tartok soká.Ő.Olyan mint a szocialista szobrok keze,megül rajta a nyugalom és a simogatás.Hegedűfényű.Mire hazaérek,tudom pocsék napom volt.Megint ráagattam a selyemfátylakat ,morfiumot prüszköltem a levegőbe.Ő.Mézfényű,inkább.Nehéz és áttetsző ahogy végigcsorog az ujjamon.(vagy én)

Amikor nagyon fáj általában részeg vagyok és általában nem tudom.Mit(?).A kefélés bája,hogy sötétben szeretkezésnek hívhatjuk.

Ne hidd,hogy megint a cserszegi fűszeres vette el az eszemet!Ilyen vagyok,homorú összevisszaság,párhuzam a világgal.Nem mindig akartam így,de lettem.Smirglipapírálom a Te szerelmed hallod!...mégis simogatásnak érzem és hozzávastagítom önmagam.Állj!Ott jó..Hagyd ott a holnapot.

Nem elég a hely!A világ,mint valami óriásplacenta,feszegetem a könyökömmel,a tenyeremmel tolom mégis mindig visszapattan és annál jobban beleragad a fejembe!

Minden nap amikor látlak.A többi csak átmenet.

Törekvő győzelemmel süt a nap,vakítja amúgy is csak hunyorgó szemeim.Halkul az aszfalt ahogy távolodsz,cigarettaparázs a sötétben.Széltörte,embersimogatta kipp-kopp.Pedig világos van,mondtam...Sosem figyelsz!Lebontottuk.Felépítettük.Örültem neked amikor kész lettél.Pórusaidban megbúvik az ébredező bogarak kitin-fénye és a tél.Hulló haj,karok,álarcok és levelek.Bingó!Zenélő toporgással várlak az MKBnál,bajszos öregúrnak vagy kabátnak látszhatom.Cigarettaparázs vagyok a sötétben,pedig világos van.Mondtam már!

A mellkasomban tompa zaj,valami nehéz vas vagy acélszerkezet lehet,öreg szocialista gyártmány.

Késő délután áldalak,körmeim alatt kosz és talán a bőröd maradéka.

Dobbantottam.

Te tudtad,hogy mi történt a zsidókkal?

Apa ilyenkor már mindig behozta a gesztenyét.

Néztem és szaggattam a füstbe

burkolózott konyhát.

Szemében mindig megcsillant az ősz.

De te csak veszekedtél,

nem láttad a mában megrejlő

holnapokat.

Ahogy ettünk,vonatok keveredtek a

sínekkel és a levegővel

és álmodtunk ketten Sri Lanka partjairól

Éreztem,hogy elmegyek.

Semmi sem bonyolult.

A katapultgombokat mindig meg lehet nyomni.

Semmiség.

Mindig nedves szánkba vesszük a

megtakarított embereket.

Vagy dobozba rakjuk

-késő.

Szerelmes vagyok a világba.Mindig is az voltam.Magamba fogadom minden este,de nem tudom megérinteni.Minden nap csodálom őt,a fák,mintha hajfürtjei lennének,lobognak a szélben.A része vagy.Az vagy mint az örvénylő levelek,az eső,az aszfalt ahogy a talpamhoz simul minden reggel.Az vagy amit megszerettem a világban,mikor még nem ismertelek és a hegyek és az óceán és a felhők egyetlen molekula.Mind.Te vagy.(és én nem tudok vigyázni rád)

Gyere!Most minden fényem csillog,rám vetődnek az utcalámpák bolyongó csillámai.Most,teljes pompámban akarlak szeretni!Fényszórók és galambok csodálnak majd ahogy testembe és fényembe olvasztalak.

Az én időm.Sikítozó gyermekek és szellők zaja.Ölelés.Én vagyok.Látod,milyen csámpás,botladozó lélekkel jöttem hozzád megint.Ne haragudj rám...Összevissza gombolyítottam az ide vezető járdaszegélyeket és eltévedtem.

Ahogy öregszünk velünk kopnak a fények,hullanak le a levelek kerti virágainkról.Szürke lesz és lassan hozzáhalunk a világhoz.

Tanultam a fáktól türelmet.A vaskosabbak voltak.Nem akarok nyomot hagyni idekint,sem benned.Csak megérintenélek,vigyázva,ahogy a gyerekek a hópelyheket tartják ujjukon.Lassan hajolnék föléd,nem akarom,hogy lehelletem elolvassza puha csillogásodat.

-lüktetnek alattam a

lebegő mezők,

földjükben a halottak szíve,búja.

Ácsorgó,buja kerítéslécek

torlódnak a temetők szélein,

hozzájuk gyomok simulnak.

kóbor macskák és játszó gyermekek helyein

állok és nézelődök:én engem.

Te is látod, megfújta a szél a

hajamat s vele a koppanó lélek

is huzatot kapott

bárány vagyok,

gyapjamba burkollak téged is

ahogy a mohában rejtező kökörcsineket

-koszorút,a föld szívére

valót,fonok s harmatot köpök belőletek.

Vigyázz!

Lassan utólérem magam,

már érzem is,ahogy váratlanul

belecsapódnak a hátamba

érzeteim a kirakat előtt.

Öt réteg hús alatt

fájlalom a harapást.

jajonganak buta sejtjeim,

gúnyolódó színes ez-az.

Imáitokat hallom

és kiszaladok a zörgő avarba.

Amit akartam:elfelejtettem.

Héják és varázslatos griffmadarak martak a húsomba.Károgtak és sikítoztak ahogy a kesernyés inak szétfoszlottak,nem értették.És akkor hó esett,szűz és tiszta,mosóporillatú fuvallattal takarta el a járdán folyó pirosakat.A szomszéd nagyfenekű asszonyok fekete kendői mind össze és szétrebbentek,szinte táncnak tűntek a betonnak libbenő szoknyák.Bekapcsoltam nagyapám háború előtti recsegős rádióját,mindig jó módszer volt saját magam elhallgattatására.Az autóbuszok felhangoltak és nekiestek az embereknek benzingőzös hangjegyeikkel és hozzá a ropogás és a ziháló swing.Nem tudtam mi történik,végigrohantam a lépcsőházon és vártam hogy megtörténjen.Odakint siető emberfajták,szmog és kormos latyak.Nos:hát igaz ,kiléptem szivárvány-valóságomból.

Egyszerűen nem tudom mit akarsz tőlem.

Karácsonyi ajándék

Hozzákoccan a testhez a szív,

majd a borban arannyá forr

ha az ablakon virágzik a jég-mív

ahogy szemembe hull a téli por.

Talán a manók hoztak erre téged,

talán lelket fújtak beléd a hóba tört

üveggömböt lapátoló gyermekangyalok.

Piócák és egerek dalolják lépted,

lehelletükkel az atomokra

kottázódnak a verssorok.

-zeng,zeng a tél-éjjeli érc,

te karácsony illatú félelem,

vándor vagy kedves, kóbor lidérc.

Megkerülni próbáltalak. A kávém habjával kortyoltalak magamba, mindet megittam.

-Még!Ziháló testek vagyunk, egymásba kapaszkodó izzadság. Semmi több. Kiáltok.Nem,nem a fájdalom.

Ha kilépek az utcára figyellek, ha hazaérek riadtan zárom magamra az ajtót, követtél.

Ne légy hozzám ilyen szigorú...gyermek vagyok ahogy a hasadhoz kuporodom.Talán anyámat keresem ott. Kifogytunk a meleg ölekből és bunkerekből.

Ácsolok egy ládát. Beleraklak, teszek rád szalagot és rózsát.Ácsolok egy ágyat.Belekraklak, teszek rád szeretetet és haragot, dézsából öntöm, szaladnak majd rajtad ezer meg ezer lábukkal mint a rákok.Ácsolok egy kalitkát, belefekszem, hogy ne érhess hozzám.Tágas lesz majd.Belefér az ágy és a ládika és Te is. Középre raklak, hogy elkerülhesselek.

Hullot a hó.Nagy pelyhekben zubogott a házak tetejére.Féltem, hogy leomlik minden.Mosolygott, ahogy a halálraítéltek.A hallhatatlanság mosolya.

Hófehér angol porcelánba nyomkodtam a cigarettacsikkeket.Zavart a valószerűtlen fehérség, szinte sikoltozott az ártatlansága és én... A nikotin és a kávé okkersárga csíkokat hagyott.Rajtam is.Csak hullt.Magamra gondoltam, belámkavarodott a tisztaság és a kipufogógáz.Vajon ha füstkabátban cipelném haza a kenyeret?Talán hallhatnám a csizmám alatt nyüszítő havat, és taposnám jobban és jobban....hadd könyörögjön életért az is.Könyörögjetek nekem!...jajongó lelkiismeret.Pedig úgy szeretném..! Lássátok aki vagyok és szeressétek...

Ha belém bújik az ördög mindig ki kell okádnom, bűzlik tőle a szám és a lelkem.

Amúgy..szeretlek én titeket kócos fák és asszonyillatú hétköznapok, néha vérben forognak szemeitek.Látom!Dehát...mi is lennék ha nem lennétek dühösek rám néha.Ó, most haragszom terád,most nem,most elhagylak...Igen!Örökre...Most csak egyszerű ember vagyok, se ékszer, se varázslat.Csak Én.

Be akarok rúgni veled.Vagy elélvezni.

-bár ígérhetnék neked.Csak silány szavak jönnek, hazugságok az időkről és rólam.Szeretném azt mondani, hogy jó leszek hozzád.Hogy talpad alá gyűjtöm az összes mohát,hogy puhára lépj, tested köré minden patakot, hogy simogassanak, kosárba szedek minden fényes csillagot, hogy melegítsenek.Sötét lesz...nagyon sötét.

Sebaj!Majd dúdolok, hogy ne félj.Hogy ne féljek.Mert valójában, tudod, ez mindenem.

"Fáj, hogy a csodát

magamban hordom

de elvesztem

ha kimondom."

Kinyitottam az ablakot egy napfénylélegzetért.Kinyitottam a szemem, hogy meglássalak és belémtárult a világ.Most mi a fenét kezdjek ezzel a sok vacakkal?!

Olyan messzire elfutottam már mikor rájöttem, hogy nem vagyok más csak önmagam elől menekülés.A cipőm előrelendülő orrát néztem és csendben figyeltem a ajtók mögül kihallatszó családok zaját.Talán ott vagy valamelyik betonfal mögött.Kopogni akartam, de észerevettem, hogy a lábam itthagyott és testem nélkül állok a napsütésben.Rózsabokrok és macskák látnak csak.Veszekedni akartam veled, rádtörni az ajtót, hogy dühömben beleordíthassam a levegőbe mennyire szeretlek és aludhassak végre.

Az én életem.Pettyekben világító panelsor a belvárosban.Látom az emberek kis ketrecben vacsorát készítenek.Zsemlét és kést markolok.Minden a szerelemről szól.Minden rólam és a késről.Én vagyok.Az én életem.Én.Egy fenét!Gyere fussunk!Gyere, lélegezz velem...Főzök vacsorát.

Ahányszor rádnézek megértek valamit a világból.Megértettem, hogy hozzád tartozom.Sikítottam volna amikor elmentél, de megértettem, hogy jobban kell szeretnem téged magamnál.Megértettem, hogy hazataláltam..és ahogy hazataláltam egy pillanatra elveszett mindennek az értelme, hiszen ezért éltem eddig.Annyi időm van még.Mit kezdhetnék vele ha nem azt hogy téged szeretlek?

Mert csak ez van.Csak az örvénylő vágy, az álmok, hogy melegedbe bújhatok, hogy derekamra simulnak a nagy nehéz tenyerek.Simogass vagy tolj el magadtól, engedj közel engedj távol, engedd hogy érezzem ezt az érzést, engedj elepedni, elfogyni és megszületni magadból, hogy megölelhesselek.Felrakjuk a napot az égre és nézzük ameddig el nem álmosodunk.Akkor majd elhúzzuk a függönyöket és fagylaltot eszünk és hallani fogom ahogy szuszogsz a paplan alatt, mert bebújunk mindketten oda és elemlámpával világítjuk meg a meztelenségünket.Talán nevetni fogsz, vagy megcsókolsz és hagyod hogy elfelejtsük önmagunk és belesüppedjünk az élet nagyszerűségébe.Remélem nevetni fogsz.Úgy szeretem.

Mindig csodáltam a férfiak mindent elmosó erejét és szabadságát. Néztem ahogy belenyargalnak a szélbe mint a mezőkkel ölelkező vadlovak. Láttam, ahogy arcukat vágja a levegő és eggyé válnak a földdel. Vissza- visszatérnek egy- egy elhagyott sziklához, ölelő combhoz. Én csak vártam és reménykedtem, hogy meghallom még a dobogásukat és megörökíthetem mindegyiküket saját testemből formázva.

Egyszer visszajönnek.Magukkal viszik gyermekeimet, hogy megtanítsák őket a bátorságra ami a szabad élethez kell és mindarra amiért egyszer beléjük szerettem.

Szelíden sistereg a fazék,
odakint az eső nagy erővel
nyalogatja a macskaköveket.
Tisztogatják egymást,
zúgó fejjel ráncolom homlokom.

Koporsóba kéne ültetni a semmit.
Kajla virágai itt virítanának az ablakon.

Végig,a csatornát szelve
süvít a szomszéd gyerek kacaja.
A szív hallgat,
az ész vigyáz,nem mozdul,
a kávéfőzőm kotyogni kezd.

Csepereg csipp-csöpp a meszes víz.
Tű kéne vagy egy falat kenyér.
Elkopik úgyis.Csak azt hittem
-még az előbb-hogy bennem megmarad.
De.Messze.Kint.Szalad.Szalad.Szalad.

Tegnap láttalak. A kék ingedet hordtad amit úgy szeretek. Elsuhantál , nem vettél észre. Magamhoz szorítottam az ásványvizes palackokat, de később sem jöttem rá, hogy félelemből vagy vágyból. Az arcomba sütött a nap ahogy néztelek. Csak miután elvesztél hasított a szemembe a fájdalom. Már hónapok teltek el azóta, hogy utoljára érintettelek, hogy megérintettél. Mereven néztem a lábujjaimat a liftben és a satírt amivel megpróbáltalak eltüntetni. Most éktelen folt szemtelenkedik a neved helyén. Azt mondták megváltozik minden. Azt mondtad nincs baj. A folt jobban tetszik.

..................................

Félünk a sugárzástól mert félünk a bőrráktól, a hidegtől mert a megfázástól, a melegtől mert a hőgutától, az állatoktól mert megharaphatnak , az óceántól mert nagy, a baktériumtól mert kicsi félünk a gyásztól mert a fájdalomtól,a bogaraktól mert csípnek, félünk hogy elüt egy autó mert félünk a haláltól, a befőttün meglapuló penésztől, a betegségektől és a gyógyszerektől, félünk mindentől ami első és mindentől ami utolsó mert félünk, hogy elrontjuk, félünk a kövérségtől mert a szivelégtelenségtől, félünk a soványságtól mert az éhenhalástól, félünk hogy beszakad a körmünk és feltöri a lábunkat a cipő mert félünk a kényelem hiányától és félünk az esőtől mert megfázunk és félünk a naptól mert félünk a sugárzástól. De leginkább az emberektől félünk mert önmagunktól.

Álmosan lógnak a levelek az ágon,

pókhálón függ a tündérálom.

Azt mondtad, ha keresem megtalálom,

de most fejemben pókháló-fátyol száll a tájon.

Szemem lecsukom.Nem hagyom.

Nem muszáj hogy értelme legyen.

Szemem-fénye a szélben és réteken

táncol.

Nincsen semmi itt, sem máshol.

Utánam leng az álom-fátyol.

Lelkemben színek.

Ne félj.. nem mutatom meg senkinek.

Tudom, hogy ott voltál amikor megszülettem. Apró sejt voltam még, emlékszem rá. Félelmetes volt és nagyon meleg. Ücsörögtem a sötétben. Biztos voltam benne, hogy tévedés az egész. Amikor arcomba tódult a fény annyira megijedtem, hogy azóta is lüktet a testem és kavarodik bennem a világ. Nem voltál ott és én azóta sem tudom, tulajdonképpen mi közöm nekem hozzád.

Mindig szürkület volt. Már nem fény,még nem sötét. Kopott satírpont a ferde horizonton. Vagy csak a fejemet billentettem el. Ilyenkor már látszanak a világítótornyok fényei. Mindig figyelmesen nézek, hátha meglátok egyet valahol.

Indulnék már.

Hogy vagy?

Haragszol.

Ne csapd be az ajtót!

Aki akar úgyis belát az ablakon.

Akarlak.

Kattogj csak! Nem érdekel.

Széket cipelve az ebédre gondolok.

Ki fog mosogatni?

Melyik út vezet a közértbe?

A halálba?

Elmegyünk. Visszajövünk.

Néha nem jövünk vissza.

Simogatlak és leöntelek vízzel.

Kiabálsz.

Szalámit eszünk és fogom a kezed.

Azt hiszem mi szeretjük egymást.

Üres, pattogó cipőkben jártam

ingó-bingó sárga fények között.

Menekülni majd sétálni kezdtem

mikor az éj nekem ütközött.

Vártam az őszt,a telet,

a homokkal telefútt szelet,

kavicsok és madarak közt kerestelek.

Találtam csikket és mazsolát

meg egy embert ki a buszjegyek közt

szétszórta magát.

............................

Néztél rám, a háttérben nehéz lombok inogtak és a hőségtől hullámzott az aszfalt. Penészes volt már minden a hűtőben akkor és éhes voltam és nagyon alacsony. Csigába gömbölyödtek a felhők a Nap körül és megölelték, ahogy én akartalak volna.

Beton volt körülötted és szemét és én nem akartam összesározni újjonan vett finom cipőcskéimet, úgyhogy elindultam inkább. Néztél rám. Hátamon keresztül a szemembe, tekinteteddel behatoltál izmaimba, beleimbe, ölembe és vért zúdítottál mindenhova. Forró, homokos vér lepett el mindent. Megálltam, üvegszállelkemet megfújta a szél. Hallgattam ahogy pattog és csörren. Muzsikált.

..............................

Álmomban kopott, köves utcán járok. Más messziről érzem a levendulaillatot. Kulcs csörren a kezemben, mező. Ház -vörös, terasz-cseresznyefa, avar a talpam alatt.

Gyerekek játszanak az udvaron, térdig ér a levendulaerdő és a nevetés. Szaladnak. Szoknyámba kapnak tréfából és mosolygok. Lovak, kutyák, tücskök hallatszanak és víz valahol. Azthiszem közel. A szél kikapja a hófehér függönyöket a tájba.

A nap jobbról süt, át a lombokon, megcsillantva a bogarak páncélját. Mint megannyi gyémánt.

Kezemben bor, nehéz, édes. Kezemben kéz, nehéz, erős. Illat. Könnyű.

Olyan hét óra lehet.